Lazarus
2017. 11. 12.
...már csak egyet
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):

Ráfér még egy - fogja a körömlakkos üvegcsét, és felhúz még egy réteget.

Mellkasát lassan kitölti az olajjal teli fekete lufi. Fél, hogy rányitnak, hogy lelepleződik, hiszen ezt már nem lehet megjátszani. Eszébe jut Kosztolányi gipszangyala. Még két hét. Lehet. Lehet, hogy két óra.

Nehéz megérteni és befogadni a szerelemnek ezt a fajtáját, különösen annak, aki átéli. Take the shackles off my feet. Dübörög a fejében a dal, igyekszik elnyomni minden mást, kitaszítani, elmosni; sterilizálni a zsigereit. Agymunka, agymunka, agymunka. Üres, üres, üres. Nem, nem, nem. 

Bátortalan volna azt mondani, hogy nem volt magától értetődő, hogy így alakul majd a szerelmi háromszög. Senki nem is számíthatott rá, kivéve talán az elszenvedő felet. Mindig volt, mindig van, s lesz. Független az idő kontinuitásától. Kiiktathatatlannak tűnik. Molekuláris szintre hatol, kitölt minden sejtet, áthat minden lélegzetvételt, gondolatot, tudatalattit. 

Olyan könnyű elmerülni a meg nem történt emlékképek végtelen folyamában. Olyan nagyon könnyű minden mást figyelmen kívül hagyni, és újra meg újra átélni a sosem volt pillanatokat. Ismerni, mégis, kívül-belül, mindenhogyan. Tudni az apró dolgait, és szeretni azokat, a rosszakat is. Kedvesen, gondoskodva, törődéssel.

Idegennek és szánnivalónak érzi magát, ahogyan ül, és vár, hogy becsomagolhassa a születésnapi ajándékot.

A kart körülölelő órára gondol, és arra, hogy mennyire igaz ott az az óra, életének egy axiómája, a világegyetem egy bizonyossága. 

 

Kulcsszavak: zene, próza, szerelem, szeretet

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés