Egyszer azt mondta valaki, csak az él igazán, aki lelke minden állapotát megéli. Ennek feküdtem alá én is ezen a héten, amikor úgy döntöttem, nem szedem be a gyogyót, hogy teljesen önmagamat adhassam az új közegben, amelybe belecsöppentem. Hogy magamba szippanthassam ezeket az embereket, hogy együtt mozoghassak az energiáikkal, hogy figyelmes lehessek minden tekintetre, minden lélegzetvételre. Nem akarok hazudni. Elképzeltem már magam hasonló szerepkörben, csak rossz oldalról közelítettem meg. Én nem vagyok színész. Én egy politológus vagyok, aki jókor volt jó helyen, és egy olyan társulatba csöppent, ami kis csodákból áll. Egy kicsit talán felnőttem ezen a héten. Iszonyú fáradt, sőt, tisztára kék-zöld vagyok, viszont sok minden átértékelődött. Pláne az emberi kapcsolatok. Elfogadás, szeretet, empátia - ilyen erővel soha nem tapasztaltam ezeket. Olyan ajándékot kaptam, ami dallamot érdemelne. Olyannyira telítődtem érzelmileg, olyan boldog és szomorú vagyok egyszerre, hogy ezt az érzést csak a szerelmhez tudom hasonlítani. Hiányoznak. A jó boszorkányom és a pszichológus pláne. Két kis infp-m, az enyéim... Tegnap véget ért a mese, vissza a realitásba (hogy utálom!), a köznapi gondok, szembenézni minden félelemmel, jövővel, munkával, pénzzel, betegséggel, veszteséggel, a magánnyal. Igen, végtelenül magányosnak érzem magam. Olyan volt ez a munkafolyamat, a darab megírása, a hónapos brainstormingok, a berdorfi próbák (...a drága Berdorf, az erdő, a barlangok, a csilagok, a csupasz csigák, a sár, a hideg falak, a folyton csepegő víz, a rohadt szúnyogok, és ez a rengeteg német szó, amelyek már ismerősen csengenek, de jelentésük nem ismerem, mégis, ezekkel álmodom) mint egy terápia. Nem is olyan, mint....terápia volt. Terápiás darab Minervának. Minerva a barlangban maradt, Agathával, és visszavárják a megtévedt pszichológust. Ők lesznek. 

A szívem vérzik, de nem bánom. Az előrebukó bozontos hajam alatt köszönöm, hálásan köszönöm.